Szobrok (1.)

Hatvankilenc évvel ezelőtt láttak neki meghamisítani a tényeket, és saját beteg és torz ideológiájuknak megfelelően „elmagyarázni” újabb és újabb felnövekvő nemzedékeknek a történelem „helyes értelmezését”. Mindehhez az alaphangot és a vezérmotívumot Rákosi elvtárs híres mondata szolgáltatta:

„Kilencmillió reakciós-fasisztával kell szocializmust építenem.” Nos, a botrányt kavarók nem voltak képesek túllépni Rákosi elvtárson. Ezt a tételt igazolja az V. kerület egyik szocialista képviselőjének mondata a szoborvitában. Ezt mondta: „1944-ben Magyarországot nem Németország, hanem a nácik szállták meg.”

Nos, miről is szól a vita?

Arról, hogy ki(k) felelősek a magyarországi zsidóság második világháborús tragédiájáért. S bár a Szabadság téri emlékműnek mindehhez semmi köze, ez csak a mesterségesen gerjesztett botrány kiindulópontja, azért egy pillanatra álljunk meg az idézett kijelentésnél, és helyezzük el a vita értelmezési mezejében. Tehát: a holokausztért ezek szerint nem felelős Németország és a német állam, csak a „nácik”. Ezzel szemben Magyarországon a zsidóság tragédiájáért az egyetemes magyar nemzet, a magyar állam felelős, immáron hetedíziglen. Íme: máris megérkeztünk Rákosi kilencmillió fasisztájához, a Mazsihisz és a magyarországi baloldal interpretálásában. S innen már csak egy ugrás, hogy internacionalista német barátaink hazai elvtársaikkal karöltve az egész második világháborút a magyarok nyakába varrják.

Ehhez képest álljon itt újra néhány tény. Először is: a korabeli magyar állam semmivel sem viselkedett hitványabbul, mint a francia Vichy-kormány, amely már 1940 júliusában elkezdte a zsidók jogegyenlőségének felszámolását, minden német nyomás nélkül. Majd nekilátott a külföldi zsidók összeírásához és internálótáborokba gyűjtéséhez. Az elfogott zsidókat Drancyba, Baume de Roland-ba, Pithiviers-be internálták, körülbelül negyvenezer ember zsúfolódott itt össze. A németek aztán innen válogatták a szabotázsakciókért megtorlásként agyonlövendőket, valamint első hullámban innen deportáltak hétezer zsidót a haláltáborokba. Mégsem hallom, hogy a franciák a szőnyeg szélén állnának - hetedíziglen immár.

A szőnyeg szélén mi állunk, holott Magyarország egészen az 1944-es német megszállásig a zsidók menedéke volt – tetszik ez a Mazsihisznek vagy sem. Amúgy nem számít, tetszik-e neki. Ugyanis a tények számítanak. Az számít, hogy a németek és a szovjetek által egyszerre megszállt Lengyelországból tömegesen hozzánk menekültek a lengyelek, közöttük lengyel zsidók, különösen zsidó árva gyerekek. Ezt bizonyítja egyebek mellett, hogy idősebb Antall József menekültügyi kormánybiztos körlevelet adott ki minden magyar közigazgatási szervnek ezzel a szöveggel: „Magyarországon nincsenek lengyel zsidók, csak lengyel menekültek!” Ezt mindenki érti, aki érteni akarja - kivéve a botránykavarókat. Miképpen azt is érti mindenki, hogy bizony egyedül Magyarországon fordult elő a megszállt országok közül, hogy reguláris haderő védelmezte a deportálásra váró zsidókat. Ezt tette Koszorús Ferenc és Kudar Lajos is – többek között.

A német megszállásnak pedig rengeteg áldozata volt – a megszállás után elhurcolt zsidókon kívül is. „Az összefoglaló néven csak Gestapóként emlegetett német állambiztonsági szervek valójában több titkosszolgálatot takartak, amelyek közül a politikai rendészeti munkáért a Biztonsági Szolgálat (SD - Sicherheitsdienst) felelt Magyarországon. Ez a tevékenység az ismert hazai németellenes közéleti szereplők, politikusok, üzletemberek elhurcolásával és „védőőrizetbe” vételével kezdődött rögtön a bevonulást követő napokban. Ekkor tartóztatták le az ország biztonságáért felelős vezetőket, mint például Keresztes-Fischer Ferenc belügyminisztert, Ujszászy István vezérőrnagyot, az Államvédelmi Központ (ÁVK) vezetőjét, valamint Kádár Gyula ezredest, a Honvéd Vezérkar főnöke alá tartozó hírszerző és kémelhárító osztály (2. Vkf) parancsnokát. A rendőrség sem kerülte el a tisztogatást. Éliássy Sándor budapesti rendőrfőkapitány, Siménfalvy Sándor, a KEOKH (Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság) vezetője és Sombor-Schweinitzer József, a politikai rendészeti osztály első számú irányítója szintén az SD fogságába került. Az angolszász orientációjú kormányzati elitet az a politikusi garnitúra váltotta, amely a Horthy-rendszer szélsőjobboldali ellenzékeként már az 1930-as évek közepétől elkötelezett híve volt a náci Németországnak.” (Varga Krisztián: A politikai rendőrség működése 1944. március 19. és október 15. között.) S az áldozatokhoz tegyük hozzá Tartsay Vilmost, Bajcsy-Zsilinszky Endrét, továbbá a betiltott lapokat, például az akkor betiltott Népszavát, amely most alig győzi nácizni a nemzetet. Nekik is emléket állít a leendő emlékmű. Végre.