Sarkosan fogalmazva

A polgári, konzervatív ízlésű és műveltségű emberek ezekről a fórumokról és ezekből a vitákból szép csöndben kiszorulnak, ahogyan átmegyünk az utca másik oldalára, ha ordítozó részegek csoportja tántorog velünk szemben. A mostanában hetenként alakuló új pártok jelentkezése kísértetiesen emlékeztet az 1989-es helyzetre: csak ültünk a tévé előtt, és csodálkoztunk, milyen sokan bíznak abban, hogy náluk van az igazság, a bölcsesség és a jövő kulcsa, záloga, a többi párt és mozgalom mind a nép vesztére tör. A „politika” iránti ellenszenv és gyanakvás megvolt már a szocializmus évtizedeiben is, a józan és becsületes többség megpróbált kimaradni a pozícióharcból, melynek eredményéről utólag a Szabad Nép, illetve a Népszabadság tudósított. Mondhatni, szinte semmit nem tudtunk okokról és okozatokról, a kül- és belpolitika aktuális hírei annyi szűrőn mentek át, hogy legfeljebb a BBC vagy a Szabad Európa adásából lehetett kihámozni valamit, ami hasonlított az igazságra. A moszkvai irányításhoz sem lehetett könnyű alkalmazkodni, hiszen ott is történtek személycserék, változtak a „nézetek”, de a brüsszeli sóhivatal kiszámíthatatlansága talán még a moszkvait is felülmúlja. E pillanatban nincs kormányképes kihívója a Fidesznek, valószínűleg és remélhetőleg 2014 tavaszán sem lesz, mert mindenkinek elege van a kísérletezésből és a nagy szavakból: itt vagyunk, ezek vagyunk, ennyit tudunk, és – ha az égi és földi hatalmak engedik – ezt szeretnénk folytatni. Ez ugyanis az a bizonyos „reálpolitika”, amelyet a két Bethlen (Gábor és István) is megvalósított, nevezzük finoman „korlátozott szuverenitásnak”. A nemzeti politikának szerencsére ma nincs hihető alternatívája, a politikai és gazdasági (mindig viszonylagos) függetlenség elérését nálunk nagyobb és gazdagabb országok is csak próbálgatják. Aki jobb utat lát, gyorsan mondja meg, de ne kezdje azzal, hogy visszaállítja az 1989-es állapotot. Egyszer elég volt.