Azóta Döbrögi uramék más módon hizlalják a vagyont. Cégeket alapítanak, csődbe viszik egyiket-másikat, mielőtt felszámolnák, kiviszik onnan a pénzt, a dolgozókat szélnek eresztik, a beszállítóknak nem fizetnek. Maga az egyik újdonsült Döbrögi uraság is ilyesfélét tett nem is olyan régen Fazekas Mihály városában. Ő nem vacakolt már azzal, hogy libákat kobozzon el, és ötven bottal büntessen. Egyszerűen csak nem fizetett a libatenyésztőknek, hagyta tönkremenni a családokat, öngyilkosságba kergetve embereket. Döbrögi uram pedig nemsokára miniszterelnök lett. Ludas Matyi már a rendszerváltáskor elkésett. Ha még akkor melegében móresre tanítja Döbrögit, soha sem lett volna belőle kormányfő. Később már nem érhette el, sok volt az őrző, s hiába a furfang meg az erős bot. Bár a legutóbbi választási szelek elsöpörték az uraság kormányfőségét, most itt van újra, és helyet követel magának az ország vezetésében. Ludas Matyi elszalasztotta a történelmi lehetőséget. A demokrácia pedig – vagyis a mi józan ítélőképességünk – vagy működik a megfelelő pillanatban vagy nem.

A hajdani Döbrögi uraságnak nem kellett meghalnia Matyi botütéseitől, de megszégyenülnie annál inkább, keserves jajveszékelések közepette, mégpedig háromszor. Zengett is panaszos hangjától az erdőháti, a nyírségi táj, és kuncogtak jóízűen rajta a cselédek, szolgák, talán még a saját hajdúi, akár még Debrecen városában is. A mai újraéledt Döbrögi-félék azonban mások. Ők ha csalnak, lopnak, furfanggal teszik, és ha Ludas Matyink egyszer elmulasztotta az igazságtételt, annál nagyobb furfanggal lépnek tovább. Őket már valami jelentősebb erő mozgatja és védi. Nekik már barátaik és támogatóik vannak világszerte. Ez már nem a döbrögi vásár, ez a piac már európai! Szegény Matyink tarisznyájából meg elfogyott a csekélyke elemózsia, botjával pedig már legfeljebb csak hadonászhat a levegőbe, a Döbrögi uraságok bájos mosollyal néznek el fölötte, egyenesen Amerika irányába. Mert túl a Tiszán hiába követel igazságot az ember fia, a tengeren túl azt nem akarják meghallani. És különben is, más igazság érvényes oda, más ide, márpedig itt is, ott is nagy szükségük van valakiknek Döbrögire, annál kevésbé Ludas Matyira. Itt a libatenyésztők tönkremennek, ott liberális pénzeszsákok libatort ülnek, de újabban már kissé feszengve, mert a megszorítottak és megszomorítottak egyre nehezebben tűrik Döbrögiéket Európában - és hamarosan Amerikában is.

A kérdés valóban az, hogy hol a tűrőképesség határa. Fazekas Mihály korában minden nyomorúság, szegénység és úrhatnámság ellenére kedélyesebb, egyszerűbb, átláthatóbb volt a világ, a magyar élet is. Azóta egyre komorabb, és az úrhatnámság is, a nyomorúság is egyre brutálisabb. A választásokon mindenáron győzni akarók, régebbi és újabb csalók, népámítók, farizeusok most kíméletlenül hatalomra törnek. Tehetik, mert amikor Ludas Matyi elkésett, bő húsz esztendővel ezelőtt, a Döbrögi-utódok előtt nyílt meg ismét a világ. Megnyílt akkor, és természetük szerint amit egyszer megragadtak, azt nem eresztik. Sem a pénzt, sem a hatalmat. Nekik kell itt uralkodni, akár tetszik az nekünk, akár nem. Az előző választás azt mutatta, hogy egyáltalán nem tetszik, és a nép nagyon leszavazta őket. Ha ebből tanultunk eleget, és mélyen az emlékezetünkbe véstük, akkor most esélytelenek lesznek a hatalom megszerzésére. Azt azonban ne felejtsük el, hogy az apák és a fiúk után itt vannak már az unokák, a legmodernebb Döbrögik, akiknek a csuklyák eltakarják az arcukat, akiket esetleg nem ismerünk fel idejében, és elhisszük, hogy ők a mi szabadságunk letéteményesei, ahogy az apjuknak, nagyapjuknak elhittük, hogy ők az üldözöttek, és elhittük akkor is, amikor már éppen ők üldöztek minket.

Egy szó, mint száz, egy tovább nem késlekedő Ludas Matyi kell ide korszerű furfanggal és modernebb bottal, mert még mindig jobb lenne háromszor visszaadni az elszenvedett verést és egyéb sérelmeket, mint megtorlás nélkül hagyni, és nyelni a mérget nemzedékeken át. Vagy nekivadulva törni-zúzni, amikor a pimaszság már végképp tűrhetetlen, és újabb igazságtalanságokkal tenni igazságot. Lehet, hogy a libákat legeltető, majd vásárra vivő legényke nem sokat tudott annak idején a világról, de azt pontosan tudta, hogy ki az ellensége, kitől szenvedte el a botütéseket, ki vette el tőle az anyja lúdjait, és kin kell megtorolni a verést. Ha a mai magyar választópolgár ennyit tud, akkor mindent tud, ami itt és most számára, valamennyiünk számára fontos. Akkor talán „Lúdas Matyi regéje” is csak kedves mese lesz elmúlt időkből, és az elcsalt, elhajtott ludak is megkerülnek.