Köz- és nemzetgazdászok

Talán a legutóbbi öt évszázadban megtett történelmi utunk a felelős azért, hogy a hazai gazdasági ügyek tudományos igényű és egyben gyakorlati értelemben is használható elemzésére szakosodott gárda szinte csak néhány évtizede jött létre. Az elmúlt századokban ugyanis a hazai gazdaság ügyeit jórészt az államhatalomra telepedett külföldi erők igazgatták saját hasznukat szem előtt tartva. A gazdaságot szabályozó törvényeket is ennek megfelelően hozták. A német Volkswirt (magyarul nép- vagy nemzetgazdásznak fordítható) jól kifejezi ennek a hivatásnak a valós lényegét, s olyan személyt sejtet, aki a gazdaság folyó ügyeit népe, nemzete, állama érdekeinek megfelelően ítéli meg. Nemzetgazdászokra azonban nálunk az előbb említett okok miatt nem volt szükség. A nemzetgazdász ugyanis annak alapján minősíti jónak vagy rossznak a döntéseket, hogy az általa képviselt országnak (népnek) hasznot hoznak, vagy éppen kárt okoznak.

A mai neoliberális gazdasági elemzők gyakran hivatkoznak Adam Smith dolgozatára úgy, mint a piaci szabadság alapművére. Ennek ellenére még a mű címét is elfelejtik (The Wealth of Nations, azaz A nemzetek gazdagsága). Ennél is súlyosabb hiba, hogy még a mester fő tanítását is figyelmen kívül hagyják. Konkrétan azt az alapvetést, hogy a piaci szabadsághoz óhatatlanul társulnia kell a szereplők erkölcsös (nem csalárd) magatartásának.
Az ugyancsak számtalanszor hivatkozott David Ricardo pontosan bemutatta, hogy mikor kölcsönösen előnyös a nemzetközi kereskedelem, szemben a mai gyakorlattal, amikor az hovatovább nem is szolgál másra, mint egyes országok erőforrásainak leszívására, kölcsönösen előnyös üzletek helyett pedig a monopóliumok és az azoknak kiszolgáltatott piaci szereplők kapcsolatára.

Nálunk az önálló, egyetemi szintű gazdasági képzés csak 1949-ben honosodott meg, azóta pedig közgazdászokat képez. A köz, aminek érdekében azonban gazdálkodni kellene, manapság még inkább homályba vész, mint a rendszerváltás előtti években.

A rendszerváltás után az egyetemek oktatói egymás sarkát letaposva igyekeztek magyarra fordítani a nemzetközi közgazdászikonok alapmunkáit, illetve ezek valamiféle egyvelegéből hazai tananyagot formálni. Ezzel magukévá tették a globalista szemléletet, majd megpróbálták azt a növendékekbe is átültetni. A rendszerváltás előtt, ha fogyatékosan is, de legalább létezett a nemzeti vagyon fogalma. Aztán az állami vagyon magánosításába úgy ment bele az ország, hogy a vagyontárgyaknak még a leltára sem készült el, számviteli rendről és főként piaci értékekről pedig szó sem volt.

A privatizáció utáni időkben a külföldi tulajdonba került vagyont is magyarnak tekintik közgazdászaink, az ezzel létrejött termékeket pedig a magyar gazdaság produktumainak. Náluk a GDP a minden, ha az növekszik, akkor remekelünk, ha csökken, akkor meg baj van. A közgazdászt egyáltalán nem érdekli, hogy a GDP értékesítése után az abból származó jövedelem hol csapódik le, ott, ahol megtermelték, vagy a határon túl. Ezért nem érti, hogy a 2010 után csökkenő és stagnáló GDP mellett miként lehetett reálbéreket, nyugdíjakat emelni úgy, hogy közben nemhogy eladósodott volna az ország, de még az adósságból is sikerült lefaragni.

A közgazdásznál az a fejlődés csúcsa, ha a hazánkban megtermelt termékek minél nagyobb hányada „realizálódik a külkereskedelem csatornáiban”. A közgazdászt hidegen hagyja az a tény, hogy a versenyképességet az olcsó hazai bérek alapozzák meg, és nem mi vagyunk ezáltal versenyképesek, hanem a hazánkban működő külföldi cégek, amelyek a nyomott bérek miatt kedvező árakkal tudnak piacra lépni. A közgazdász szinte belesápad, ha tapasztalja, hogy a pénz értéke nem romlik, hanem stabil, ha a forint erősödik és nem gyengül. Szerinte a gyenge forint jó az exportnak, és az akkor jó mindenkinek. A közgazdász szerint a hazai jegybank nem azért van, hogy a hazai gazdaság pénzigényét kedvező feltételekkel ellássa, hanem azért, hogy a külföldről bepumpált, ott olcsón felvett valutát drága hazai pénzzé konvertálja, majd azt kínálja fel a magyar államnak. Így csináljon olcsó euróból és dollárból drága forintot. Ebben a tevékenységében szerinte a jegybanknak a kormánytól és minden hazai hatalomtól teljesen függetlennek kell lennie. Függnie pedig azoktól kell, akik az olcsó pénzt a drága forint reményében a jegybankba pumpálják.

Mondani is felesleges, hogy a nemzetgazdász a felsorolt tételek ellenkezőjét vallja. Szereti számításba venni a nemzet vagyonát, a GDP-t pedig egy furcsa, érdektelen mutatónak gondolja, viszont szeretné tudni, hogy a nemzet jövedelme miként alakult a rendszerváltás óta. Ehhez azonban nincs szerencséje, mert összehasonlítás csak 1995-től van. A nemzetgazdász ujjong az exportért, de csak akkor, ha abból sok hazai jövedelem keletkezik, ezért is firtatja, hogy miként is kereskedünk a külfölddel.

A nemzetgazdász azt gondolja: a hazai jegybank azért van, hogy kedvező feltételek mellett lássa el a gazdaságot pénzzel. A nemzetgazdász nem büszke, ha a jegybank veszteséges, szemben a közgazdásszal, aki ujjong, amikor kimondja, hogy a jegybank nem nyereségorientált. A nemzetgazdász szerint a pénznek stabil belső és külső értékkel kell bírnia, ezért nem szereti az inflációt és a pénz leértékelését sem, szemben a közgazdásszal. Utóbbi szerint a termőföld egyszerű tőkejószág, tehát szabad adásvétel tárgya. A nemzetgazdász nem így érez, ő magyarnak azt a gazdaságot tekinti, aminek tulajdonosai magyar állampolgárok, vagy magyar tulajdonban lévő cégek. A közgazdásznak ez egyáltalán nem számít.

A közgazdászt képzik, továbbképzik, kinevezik professzornak, majd akadémiai tag lesz belőle, ilyesmi a nemzetgazdásszal nem történik. Ő egy ponton egyszerűen csak rájön, hogy a dolgoknak nagyon is más az értelmük. A közgazdászt ünnepli a média, a nemzetgazdászt pedig úgy szerepeltetik, mintha egy egzotikus fogást szolgálnának fel. Kissé idegenkedve. Annyit azonban szerencsére már elért a nemzetgazdász is, hogy végre el lehet róla mondani, miféle. Ez nem sok, de talán nem is kevés, még akkor sem, ha erről hivatalos diplomát nálunk még nem állítottak ki.