Valószínűleg nincs még egy tagállam, ahonnan ennyi panasz érkezett Brüsszelbe példás büntetést kérve a renitens magyarokra. A régi beidegződésektől nehezen lehet szabadulni: jó példa erre a szocialista párt, amely az MSZMP utódaként nemrég saját hazáját jelentette fel a brüsszeli hatalmasságoknál, és a napokban el is indult a nyomozás a rezsicsökkentést kifogásoló ügyükben.

Lám, Mesterházy Attila nem a levegőbe beszélt, amikor „panasztétellel” fenyegetőzött a parlamentben. Szépen meg is fogalmazták beadványukat, amely számukra kedvező (a lakosság számára kedvezőtlen) esetben elítéli és megbírságolja Magyarországot. A pártelnök egy profi feljelentővel együtt jegyzi a panaszt: a Tavares-jelentés körül is sokat segédkező Gurmai Zita képviselő asszonnyal közösen kértek elmarasztalást hazánk ellen. Nincs ebben semmi meglepő. Teszik a dolgukat, úgy, ahogy eddig is tették, „pártszerűen és előzetes vállalásaiknak megfelelően”, úgy, ahogy azt Herczog Edit EP-képviselő is leírta, mindössze annyi a különbség, hogy amikor kormányon voltak, diszkrétebben intézhették a hasonló ügyeiket.

Az E.ON-ügyben a feljelentés oka egyébként a mai napig nem tisztázott. Ha valóban arról lenne szó, amit az MSZP állít, mármint hogy a szolgáltató és a magyar állam között nem értékarányos szerződés született a gázüzletág megvásárlásakor, akkor miért nem itthon tettek feljelentést feltűnő értékaránytalanságra hivatkozva, kérve a szerződés semmissé nyilvánítását? Rejtély. Miért kellett azonnal Brüsszelbe futni és a súlyos retorziókkal járó tiltott állami támogatás vétkét az ország ellen megkockáztatni? Úgy tűnik, az MSZP problémája valóban a rezsicsökkentés, amelyet az általuk támadott szerződés is lehetővé tett.

Ezt szerdán az Együtt-formáció vezetője, Szigetvári Viktor is elismerte, mondjuk, nem is nagyon tehetett mást. Bátran kiállt és a következőket közölte a rezsicsökkentésről: „Ki merem mondani, hogy mi ebben a formában természetesen megszüntetnénk. Miközben teszünk azért nagyon sokat, hogy olcsó legyen a közszolgáltatás minden magyar állampolgár számára, szociális helyzetétől függően.” Hát igen, képzeljük, mennyi mindent tennének az olcsó rezsiért azok, akik korábban vagy egy tucatszor emelték a villany és a gáz árát, de hát a remény hal meg utoljára. Kissé furcsa ugyan egy állítólagos baloldali pártszövetségtől (amelyet elvileg a szociális érzékenység mozgat), hogy a szegényeket leginkább érintő rezsiköltségek húszszázalékos mérséklését kifogásolják, de ezen a logikai buktatón már rég túlléphettünk.

A 2010-es bukásuk óta siserahadként támadja saját hazáját Brüsszelben a szocialistának mondott ellenzék. Sajtó- és parlamenti kapcsolataikat megmozgatva mindent elkövetnek az ország lejáratása érdekében – látszólag sikerrel. Valójában azonban maguknak ástak egy jó mély árkot, amelybe végül az általuk összeállított Tavares-jelentés elfogadásakor estek bele. Mesterházy Attila és Gurmai Zita még nem tudja, de a legújabb feljelentésük kapcsán az ország későbbi esetleges elmarasztalása és/vagy megbüntetése esetén senki nem mossa le róluk, hogy hazaárulóként viselkedtek. Sokan emlékeznek ugyanis még a Malév példájára. A magyar légitársaságot is magyarok jelentették fel, többek között olyan személyekhez köthető cégek, amelyek valamikor a Malév kenyerét ették, így bőven rendelkeztek belső információkkal ahhoz, hogy feljelentésük sikeres lehessen. A vád akkor is tiltott állami támogatás volt, és amint látjuk, a panaszosok sikerrel jártak.

Ma már nincs Malév, maradt utána egy óriási brüsszeli bírság, eltűnt közel 40 ezer állás, beszállítók százai mentek csődbe, és az egész ország hatalmas turisztikai bevételektől esett el. De a feljelentők biztosan jól jártak. Az ügy meglehetősen kínos színezete magyarázatot adhat arra is, hogy a Bajnai-kabinet pénzügyminisztere, Oszkó Péter később lemondott a feljelentő vállalat igazgatósági tagságáról (hogy részvényeit megtartotta-e, homály fedi). De idén egy másik feljelentés is érkezett Magyarországról Brüsszelbe. Ismét magyarok árulkodtak magyarok ellen, és jelentettek be tiltott állami támogatást, miután Lázár János, a Miniszterelnökséget vezető államtitkár bejelentette: a kormány igyekszik megmenteni a bajba jutott húsipari cégek veszélybe került munkahelyeit.

Másnap már Brüsszelben volt a feljelentés. Hogy kiktől, nem nehéz kitalálni… Mindez pontosan illeszkedik abba a sorba, ami azzal kezdődött, hogy már az uniós elnökségünk elején az országot lejárató „hirdetményt” köröztetett az MSZP képviselőcsoportja az Európai Parlamentben, vagy amikor szo-cialista párttársaik segítségével évekre megfigyelés alá akarták helyeztetni Budapestet az Európa Tanácsban. Nem az MSZP-n múlt, hogy a kezdeményezés végül elbukott. Viviane Reding igazságügyi biztosnál is feljelentették hazájukat a szocialista frakció tagjai, ha jól emlékszem, az egyházügyi törvényt kifogásolták. De emlékezetes volt a sajtószabadság látványos temetése is: betapasztott szájú magyar EP-képviselők azt próbálták elhitetni Európával, hogy megszűnt itthon az ellenzéki újságírás, és minden lapot központi cenzúra ellenőriz megjelenés előtt.

Az MSZP-sek egyre gyakoribb feljelentgetése nyomán ez a tevékenység azért is tűnhet hungarikumnak, mert maguk a „panaszosok” egyáltalán nem szégyellik, hogy saját hazájukat tüntetik fel a külvilág előtt kedvezőtlen színben, vagy kérnek példás büntetést ellene nemzetközi fórumokon. Szemlátomást nem is érdekli őket, hogy az országról torz képet alakítanak ki a valós helyzetet nem ismerő külföldi laikus olvasók körében. Mert épp ezt az információhiányt használják ki és váltják aprópénzre. A Financial Timestól kezdve a The Wall Street Journalig tele a padlás a magyar „baloldali” országszidalmazókkal: blogbejegyzéseket írnak, vagy külföldi szerzők neve alatt itthonról megírt hazugságokat jelentetnek meg. Nem a véleményszabadsággal van itt a gond, hanem az ország tudatos, folytatólagosan elkövetett lejáratásáról.

Kedvenc példáim az olasz sajtóban megjelent Bajnai- és Mesterházy-interjúk, amelyekben „Európa segítségét” kérik a magyar diktatúra ellen, amely már annyira gyenge, hogy nem képes megvédeni magát a rasszizmustól. Sőt, Mesterházy azt is beadta az olasz olvasóknak, hogy „Európa nem nézheti tovább Magyarország fasizálódását”. Bokros Lajos és Oszkó Péter is tollat ragadott, hogy a Financial Timesban blogbejegyzéseikkel árulkodjanak hazájukra: „nacionalista marxizmus” terjedését vizionálták a valós helyzetet nem ismerőknek. De utalhatunk Simor András volt jegybankelnökre is, aki havi 8,3 millió forintos fizetésének megcsonkítását úgy adta elő külföldi lapokban, mintha a kétmilliós bérplafon kizárólag rá vonatkozott volna.

Király Júlia korábbi alelnöknő is hisztérikusan tálalta hatéves mandátuma lejártát: mintha politikai okokból kényszerítették volna távozásra a nemzeti banktól. A külföldi szidalmazások azonban egytől egyig visszaütöttek. Hiába idézgeti őket előszeretettel az ellenzéki sajtó (amit ugyebár betiltottak), hiába indították az ország ellen kötelezettségszegési eljárások tucatjait, a polgárokban visszatetszést szül, ha a belpolitikai vitákat nem itthon oldják meg, hanem exportálják őket. Nem a véleményszabadsággal van itt a gond, hanem az ország tudatos, folytatólagosan elkövetett lejáratásáról. Kedvenc példáim az olasz sajtóban megjelent Bajnai- és Mesterházy-interjúk, amelyekben „Európa segítségét” kérik a magyar diktatúra ellen, amely már annyira gyenge, hogy nem képes megvédeni magát a rasszizmustól