Kozma Imre elsősorban karitatív tevékenységéről híres (Fotó: Csudai Sándor)

Ötven éve szentelték pappá Kozma Imre atyát, ennek apropóján beszélgettünk vele elkötelezettségről, hivatásról, határnyitásról és a szegények szolgálatáról. Mint fogalmazott, az élet arra való, hogy elajándékozzuk. Különben megmaradunk magunknak.

– Miért választotta a papi hivatást ötven évvel ezelőtt?

– Másfél évesen veszítettem el az édesapámat, így édesanyám nagy családjában nőttem fel. Hamar felismertem a másik elfogadásának és szolgálatának fontosságát. Nagyapámtól már nyolcévesen azt hallottam, az élet arra való, hogy elajándékozzuk. Különben megmaradunk magunknak. Aztán jártam hittanra, a falu keresztény közösségéhez tartoztam. Itt találkoztam a jézusi üzenettel: aki elveszíti az életét másokért, megtalálja azt. Arra jutottam, ilyen áldozatos életet szeretnék én is. Emellett olyan papok éltek akkoriban a Szigetközben, akik vagy a börtönből jöttek vagy oda készültek, s az ő hitük, példamutatásuk és szolgálatuk adta meg a végső lökést a hivatásom felé. Így az érettségi után rögvest a szeminárium következett.

– Mindez egy vállaltan ateista rezsim idején történt. Mi lehet az oka, hogy ma, az úgynevezett szabadságban, mégis jóval kevesebben választják ezt az utat?

– A trianoni nemzetgyilkos katasztrófa után hazánkban egyfajta megújulási folyamat indult. A tenni akaró emberekben óriási erők szabadultak fel. Gazdasági, oktatási, vallási téren jutottak érvényre, amelyek az egyházak életét is lelkesítették. Az 1938-as eucharisztikus világtalálkozó ékes példája volt ennek a lelkiségnek, amely a második világháború után is kitartott, ráadásul a szerzetesrendek feloszlatása után, az ötvenes években sok ezer szerzetes „vegyült el” civilként a mindennapi életben, magában hordozva a krisztusi üzenetet. Amikor engem szenteltek, még élt ez a „varázs”, ám a rendszer szépen lassan elbátortalanította a hívőket, beszorítva őket a templomok falai közé. Az ’56-os forradalom után – aljas ügynöki rendszert kiépítve – felállították az Állami Egyházügyi Hivatalt. A cél az egyházi, elsősorban a katolikus reakció felszámolása volt, mivel a hatalom tudta, a hívők elkötelezettsége nagy erőt jelent. A megfélemlítettek közül sokan vereséget szenvedtek, ez vezetett a mostani helyzethez.

– Pedig elvileg ma már senki nem korlátozza a hitéletet.

– Az úgynevezett neoliberális, posztszekuláris gondolkodás egész Európában azt sugallja: ha egyáltalán van Isten, akkor is csak nagyon távol. Ez a szemlélet sokaknak csábító, hiszen a normákat követő kereszténységhez képest arról szól, kötöttségek nélkül építhetjük a saját világunkat. A jelszó az önmegvalósítás. Hozzáteszik, ebben Isten csak akadályozza az embert. Holott arról van szó, ez egy abnormális élet, öntörvényű, amelynek következménye az elidegenedés, a közösségek felbomlása. Másrészt igaz az is, amit a kereszténység hirdet, az valóban drámai. Krisztus ugyanis Isten szeretetét úgy mutatja be, hogy rámegy az élete. A világban mozgó erők az alkalmazkodás és az áldozatvállalás elfojtásán dolgoznak, miközben egymás terhét kellene hordoznunk. Csak a másokért való tettekből származó élmények adnak ugyanis valódi gazdagságot. A mai világ tragédiája éppen az, hogy az emberek nem akarnak kockáztatni, tévesen úgy vélik, akkor lehetnek biztonságban, ha jól körülbástyázzák magukat. Márpedig ez nem más, mint csapdahelyzet, amely nem ad valódi oltalmat.

– Magyarország, illetve Imre atya történetének nagy pillanata volt a rendszerváltást megelőző határnyitás időszaka. Hogyan került ebbe a folyamatba?

– Kockázat nélkül nem lehet élni, vagy csak nagyon magányosan. Az említett eseménynek volt előzménye és háttere, mégpedig a zugligeti egyházközség, amelyben összetartó, a házasság eszményét komolyan megvalósító, sok gyermeket vállaló emberek munkálkodtak együtt Isten dicsőségére. A családok vállalták azt is, hogy a pártállami nyomozók a szentmise alatt felírják az autójuk rendszámát. Tudtuk és éltük, karitatív cselekedetek nélkül nincs kereszténység. Csak megjegyzem, a zugligeti közösség szőtte meg az ország első szociális hálóját, amely a kerület rászoruló lakóit fogta fel. Amikor 1989 nyarán az NDK-s menekültek nem mentek haza, többen közülük a templom környékén tanyáztak, a nyugatnémet konzul megkeresett, s afelől érdeklődött, hogy tudunk-e segíteni. Magától értetődött, hogy megpróbáljuk. A lehetőséget Istentől származó, történelmi feladatnak tekintettük, amelyet a magunk módján meg is oldottunk. Támasz lehettünk. Nem mellesleg az akkori politika, elsősorban Németh Miklós miniszterelnök úr és Horn Gyula külügyminiszter úr is értékelte, erkölcsileg támogatta ezt a szerepvállalást.

– Ebből a közösségi elkötelezettségből sarjadhatott ki aztán a Magyar Máltai Szeretetszolgálat, amelynek alapítója volt.

– Valóban, innen indult a kibontakozás, amely mostanra valódi sikertörténetté terebélyesedett. Kevés figyelmet kapott, de idén februárban alapításának kilencszázadik évfordulóját ünnepelte a máltai rend Rómában. Az eseményen hétezer lovag vett részt a világ számos országából, és az ő nevükben én köszönthettem XVI. Benedek pápát a Szent Péter-bazilikában. Azért én, mert a világ leghatékonyabb, legsokoldalúbb és legtalálékonyabb szervezetének ítélték a Magyar Máltai Szeretetszolgálatot. Mivel két nappal később a Szentatya lemondott, elsikkadt az üzenete, pedig az utolsó mondatával arra figyelmeztetett, hogy vigyázzunk Szent István örökségére. Ezzel az üzenettel jöttem haza.

– Pontosan mi ez az örökség?

– Annak tudata, hogy Isten előtt vagyunk felelősek egymásért. Államalapító szent királyunk nagysága ebben áll, Isten előtt vállalt felelősséget népünkért, nemzetünkért. Ma sokkal többet kellene erről szólni, mivel enélkül nem lehet jövőt építeni.
A nemzet érdeke, a közösség java megelőzi az egyén elvárásait.

– Miért „váltott” a zugligeti közösség és a szeretetszolgálat után, s lett irgalmasrendi szerzetes 1996-ban?

– Addigi életemben, elhatározásomnak megfelelően, oda mentem, ott dolgoztam, ahová az elöljáróim rendeltek. Ez volt az egyetlen alkalom, amely egyéni döntésem szülötte. Sokan értetlenkedtek a döntésem miatt. Akkor hazánkban már csak két irgalmasrendi szerzetes élt. Azért választottam ezt a küldetést, mert a karitatív munkám során rendre azzal szembesültem, hogy aki szegény, az betegebb is, s ez a tapasztalat nem hagyott nyugodni. Ezért arra jutottam, ismét meg kell honosítani a keresztény szellemű gyógyítást Magyarországon. A több kórházat is működtető Irgalmasrend elhivatott a szegények gyógyításában. Törekszünk is arra, hogy a szegények is „élvezhessék” a rendünk küldetéséből származó adományokat. Rendünk karizmája a hospitalitás. A beteg vendég a kórházunkban, akit megkülönböztetett vendégnek kijáró szeretettel fogadunk. Ehhez persze megfelelő szakmai elkötelezettséggel bíró munkatársak is kellenek. Vállaltam, e küldetés mellé álltam. Küzdünk.

– Lehet-e már mérleget vonni?

– Egyértelmű lett előttem, hogy a magyar egészségügy az orvosok és a nővérek állhatatosságán múlik. Ausztriában a rendnek tagadhatatlanul csodálatos kórházai vannak, a mi kórházaink ma még ezekhez nem is mérhetők. Ugyanakkor a gyógyításban az eredményeink semmivel sem rosszabbak az övéknél. Ez egyébiránt áll az egész hazai ágazatra. Persze, a dolgozók anyagi elismeréséért folyamatosan harcolunk, de a lényeg mégis a szolgálat szellemisége. A könnyen felejtőknek mondom, Magyarországon az intézményesített gyógyítás úttörői éppen az irgalmasrendi szerzetesek voltak még a tizenhetedik században.

– Mit kíván a hátralévő idő-szakra?

– Megköszöntem az ötven év ajándékait, felhalmozódott tapasztalatait, amelyeket ez az évforduló csak megerősített. Ha kívánhatok valamit, az az, hogy amit megfogadtam vagy elfogadtam, abban Isten ereje továbbra is tartson meg.