A magyarok és a tragédiák

A magyarok a 20. században, az ellenséges propaganda által sugallt nemzetközi közhiedelemmel ellentétben, mindig jót akartak, az emberi szabadság, testvériség, igazságosság és humanitás vezérelte gondolatainkat. Ugyanakkor az is igaz, hogy sokszor gyengék vagy ügyetlenek voltunk így cselekedni, egyes estekben pedig megalkuvók is. Vitathatatlanul igaz azonban, hogy Magyarországon csak akkor történtek tömegesen embertelen szörnyűségek, amikor az ország idegen megszállás alatt állt.

A század elején, a szarajevói merénylet után a magyar politikai elit nem akart háborút. Tisza István miniszterelnök a Monarchia felső vezetői közül egyedül ellenezte a hadüzenetet. Később azonban Berlin és Bécs nyomására engedett, csendesen beállt a kardcsörtetők mögé. A világháború után érthetetlen módon, de nyilván a szomszédos utódállamok ellenséges propagandája nyomán, őt tették felelőssé első helyen a világégésért.

Trianon után csodával határos módon Bethlen és Klebelsberg vezetésével tíz év alatt talpra állt az ország. A magyarok egyharmada idegen fennhatóság alá került, nyersanyagkincsünk túlnyomó többsége idegen államok martaléka lett, korszerű infrastruktúránk pedig használhatatlanná vált. Százezrével menekültek a magyarok az elcsatolt területekről a maradék országba. Mégis felemelkedtünk, a világ csodálatára. Abban a történelmi helyzetben az irredenta politikának nem volt alternatívája, a nyugati demokráciák közönye miatt a rossz oldalra sodródtunk, ezért hírnevünk ismét gyorsan megkopott. Azonban az ország német megszállásáig, 1944. március 19-ig hazánk menedékhely volt lengyelek, zsidók, elmenekült francia hadifoglyok és mások számára. Voltak elítélendő zsidótörvények, voltak a nácikkal kényszeredetten vagy akár önkéntesen együttműködők, de Magyarországon ekkor még fizikailag mindenki biztonságban élhetett. Horthy számtalanszor szembeszállt Hitlerrel, főként embertelen cselekmények megakadályozása érdekében. Nem úgy, mint a román Antonescu, a szlovák Tiso vagy a francia Pétain, akik Hitler kegyét keresve stréberként üldözték és deportálták az államukban élő zsidókat. Magyarországon „csak” a náci megszállás után indultak el a halálvonatok, de Horthy Miklósnak még így is sikerült Koszorús Ferenc ezredes segítségével megmenteni a budapesti zsidóságot a tömeges pusztulástól. Szégyen és megbocsáthatatlan, amit Szálasiék követtek el, de ők csak egy maroknyi, külső erőszakkal hatalomba ültetett gazembert jelentettek, s nem a magyar népet. Ilyenek mindig és mindenhol akadtak a történelemben.

A második világháború után legyőzött, megsarcolt, megszállt országként európai viszonylatban példátlanul gyorsan eltakarítottuk a romokat, életképessé tettük az országot. Erőfeszítéseket tettünk a parlamentáris demokrácia megteremtésére is. Szovjet szuronyok árnyékában, erőteljes moszkvai közreműködéssel azonban a „magyar” kommunisták vérbe fojtották e kezdeményezéseket, kegyetlen diktatúrát vezettek be az országban. A nemzet azonban még egy évtizedig sem tűrte ezt. 1956-ban immár eltörölhetetlenül és visszavonhatatlanul kivívtuk a világ csodálatát és elismerését. Mindennél többet mondanak Albert Camus 1957 októberében Párizsban elhangzott szavai: „A legázolt, bilincsbe vert Magyarország többet tett a szabadságért és az igazságért, mint bármelyik nép a világon az elmúlt húsz esztendőben.”

1956 fénye nem halványult el, ebből táplálkozott három évtized múlva a következő magyar feltámadás, amikor a térség éllovasaként meghatározó szerepet játszottunk a megroggyant kommunista birodalom felszámolásában, az euroatlanti integráció térségünkre történő kiterjesztésében, a parlamentáris demokrácia és a jogállamiság megteremtésében. Ez a valós kép Magyarország 20. századi szerepléséről. Jó lenne végre, ha a nemzet hazai és külföldi ellenségei és a vélt vagy valós gazdasági érdekeket védő, megtévesztett politikai erők belátnák, abba kell hagyni a történelemhamisítást és rágalmazást. Nem voltunk, és nem is vagyunk bűnös nemzet. Európának, de különösen Közép-Európának érdeke a Kárpát-medencei magyarság megbecsülése. Több mint ezeresztendős jelenlétünk a térségben nagymértékben hozzájárult a földrész keresztény értékrendjének megőrzéséhez, kulturális és tudományos fejlődéséhez, az emberi szabadság biztosításához és a társadalmi igazságosság megteremtéséhez. A 20. századi tragédiáknak elszenvedői, és nem okozói voltunk. A múltat bízzuk a történészekre, a politikusok meg gondoskodjanak egy boldogabb 21. századról.